Amikor egy teljesítményre leadására kihegyezett sportoló veszít, azt nagyon rosszul éli meg. Világvége hangulat, minek jöttem el, nem érdemlem meg, hogy itt legyek, hogy a válogatott mezt hordjam. Nem ritka, hogy saját magát bünteti a sportoló, ami akár módszeres önpusztításba is torkollhat. Minden kiváló sportoló felépíti saját önbizalmát (a legtöbb esetben), azért versenyez, hogy győzzön, vagy a képességei alapján a legjobb eredményt elérje. Ezért ha nem jön az eredmény, még az első körben kiesik, komoly károkat szenved az énkép, önbizalom.  Mit lehet ilyenkor tanácsolni? Az első 10 ötlet közhelyes, felejtsük is el. Miért ne lehetne dühös a sportoló? Első körben, amíg a versenyhelyszínén van, általában büntetik, ha a sportoló a dühét kifejezi, ráadásul nem is méltó egy kiváló sportolóhoz, ha tör, zúz. Azonban ha négy szem közt vagyunk, “felügyelet mellett” még segíthetünk is a sportoló frusztrációjának kiadásában. Ezzel segíthetjük a feldolgozást. Mielőbb leteszi a frusztrációból adódó energiafelesleget, annál előbb kezdődhet a helyzet tanulássá való átformálása. Persze a tanuláselméletben hívők nem igazán osztják ezt a véleményt, hiszen ha megtanulja azt a versenyző, hogy noha korlátozott körülmények között is, de törheti a környezetét, akkor ez erősíti az agresszióját. Én azt gondolom, hogy ha azt tanítjuk neki, hogy tudjon uralkodni magán és csak akkor jelenítheti meg a benne lévő komoly indulatokat, ha szabályozott körülmények vannak, akkor ez hozzájárul ahhoz, hogy ne legyenek felesleges villongások a civil életben is.  Persze, ha egy erősportoló megindul dühből, akkor azért ott van félnivaló!